2016/12/23

Cassandra Palmer Vol. 1-5

- Tehát azt mondod, hogy életben kell tartanod azokat, akik meg akarnak ölni téged?
- Igen, ezt mondom.
- Ez szívás.
- Ó, ez lesz az önéletrajzi könyvem címe, ha elég sokáig élek ahhoz, hogy megírhassam. /A hajnal átka/
Karen Chance: Cassandra Palmer sorozat 1-5.

Tisztában vagyok vele, hogy egyesével illene írni a kötetekről, de annyira megérintett engem is a sötétség, hogy egymás után faltam őket. Visszakerestem az első kötet utáni kritikámat, és jajj, hát nem voltam épp a toppon, ez látszik abból is, hogy nem folytattam. Durván hat évvel ezelőtt még nem álltam készen Chance világára, no de most! Igazából attól is féltem, hogy az Anita Blake csalódás után, ez is elromlik majd, de eddig még jól állunk (egyébként AB esetében is jól álltunk a 10. kötetig :/ )!
Beszéljünk kicsit a sorozat világának összetettségéről, amellyel eddig talán egy hasonlónál sem találkoztam. Vegyültek már vámpírok vérállatokkal, mágusok démonokkal, tündék az istenekkel, mitológia a modern világgal, de hogy ezek egymás melletti létezése működhet! És mégis. A cselekmény pörög, már-már centrifuga erősséggel, a karakterek szerethetőek, emberiek (egyszerűen imádom Cassie ügyetlenkedéseit). A romantika és az akció kellő mennyiségben tálalva, szép körítéssel kísérve. Na, de lássuk kötetekre bontva (aki valamelyiket nem olvasta, csak óvatosan, néha óhatatlanul is belekerül egy-egy spoiler).

Megérint a sötétség: Megismerjük az alapfelállást - ki kinek a kije, mi cél hajtja, milyen szerepet fog vállalni a későbbiekben. Egyedül ez a kötet jelentett számomra némi kihívást, mivel már egyszer szenvedve ért véget a kapcsolatunk, féltem, hogy újra így lesz. Cseppet soknak éreztem a felém hömpölygő információt, többször visszalapoztam, akkor ez hogy is volt az imént. Nem mintha gyenge elméjű lennék, vagy ilyesmi, csak egyszerűen sok volt, na. Cassie nagyon szerethető karakter, van önkritikája, néha túl sok :) Ügyetlenke, csetlő-botló, de talán ez így normális. Senki sem születik harci tudással és pontos célzóképességgel.
Nem a főbejáraton távoztam, a mosdó hátsó ablakát választottam. A tévében mindig olyan könnyűnek tűnik az ilyen mutatvány. Nekem sikerült lehorzsolnom a combomat, elszakadt a harisnyám, és az ajkamat is elharaptam, nehogy hangosan elkáromkodjam magam.
És akkor ott van a két fickó, akik közül még magam sem tudnék választani, ha pisztolyt fognak a fejemhez, akkor sem... Mircea a megtestesült elegancia, erő és szépség. Pritkin hideg, fegyelmezett és csapzott alakja az övé mellett eleinte még háttérbe szorul, sőt, az első kötetben még csak nem is kedveltem, de erről psszt... ;) De azok a zöld szemek...

Árnyak vonzásában: Pörögnek tovább az események, Cassie immár tulajdonosa a Pythia hatalmának, viszont még szembe kell szállnia a bujkáló örökössel. Eközben rengeteget ugrálunk az időben és a térben. Ami meglepett, az Tomas szerepe volt. Nem számítottam rá, főleg, hogy a soron következő részekben teljesen eltűnik, egy szó sem esik róla. Ezzel volt csak aprócska gondom, egyébként minden más hozta az első kötetből ismert színvonalat és szórakozást.
Eddig méltatlanul elfeledkeztem szólni Billyről, a mi kis kedvenc szellemünkről, aki valahogy mindig megérzi, mikor nem odaillő a megjelenése és megszólalása.

Átölel az éjszaka: Ezt olvasva az előző kötet kissé átvezetőnek tűnik, mivel itt ismét több információt kapunk a "világokról", megismerjük Pritkin múltját és titkát. Cassie időt és energiát nem kímélve próbálja megmenteni Mircea-t a geis pusztító erejétől (az egész sorozatban ez a geis-szál zavart a legjobban, de valószínűleg az ardeur-höz való hasonlatossága miatt).
– Ő? Szóval akkor Merlin tényleg létezett?
– Nem, biztos azért hívják Codex Merlininek, mert egy Ralph nevű pasas írta – fortyant fel Saleh türelmetlenül.
A hajnal átka: A második kedvencem a sorban! Jobban megismerkedünk Agnes-szel, a korábbi Pythiával és a Körök szerepével. Nagyobb hangsúlyt kap a görög mitológia, ami különösen kedves nekem. Folyamatosan jutnak eszembe a különböző kiegészítő információk, amiket már az előző kötetben megtudtunk, és a világ komplexitását erősíti, de ha mindent elkezdenék felsorolni, sose jutnék a végére :D Újra belelapozva, mégiscsak első helyre tenném, holtversenyben a Holdvadásszal. Ez nevettetett meg a legjobban, spoiler ide vagy oda, a testcsere viszi a pálmát! :-)
Nem volt időm válaszolni, mert a bolt ajtaja kivágódott, és egy őrjöngő hadmágus vágtatott be rajta. Pritkin meglátott, és a szeme résnyire szűkült. – Te leborotváltad a lábamat?!
Ezen máig jót rötyögök...

Holdvadász: Alig vártam, hogy ehhez, a frissen olvasotthoz érhessek. Norse saga, görög istenek, sárkányok, tündék, Cassie szüleinek megismerése *-* Marco sziporkázik (új kiskedvencem), Pritkin és Mircea kellő mennyiségben és Marsden :D Hát ő, ha nem lenne, ki kellene találni, vagy várjunk, hogy van ez most?
Hirtelen felrémlett előttem egy kép. Egy plakát a hadmágusok központjának hirdetőfalán: UDVARLÓ KERESTETIK. VESZÉLYESSÉGI PÓTLÉKOT FIZETÜNK.
Még a graiák is megjelentek, hogy összekuszálják szegény Casanova kaszinóját. Egyedül Billy szorult kicsit háttérbe, de ilyen nyüzsgés közepette, bevallom derekasan, hogy fel sem tűnt. A vége... Az eredmény: két-három lerágott köröm, sötét karikák a szemem alatt és hevesen dobogó szív, amely a  még-még-még ütemet verik. Angolul már bekészítve, csak az Erőre várok, ami kelleni fog az idegen nyelvhez.
– Csak nyugi – paskolta meg a vállamat. – Nem vagy az esetem.
– Hát ki a te eseted?
– Bárki, aki kevesebbszer kerül zűrbe – felelte, miközben egy újabb üvegdarabot ejtett bele a szilánkgyűjtőnek kinevezett hamutálba. – Be kell látnom, hogy tévedtem. Nem való nekem a vad élet. Az erőnlétem nem olyan jó, mint a mesteré.
– Hozzám nem kell nagy erőnlét.
– Drágám, hozzád egy tank ereje sem elég.
Jáááj, hát hogyan is foglaljam össze. Fúúú, hát nem a legjobb bejegyzésem, mert gyorsan hoztam össze, és az első pár kötet picit egybefolyik emlékeimben és nehéz elkülönítve írni róluk. Az urban fantasy, fantasy rajongóknak kötelező!!! Ha választani kéne, hogy Anitát vagy Cassiet ajánljam, egyértelmű a válasz, nem? :)


2016/12/21

Várólista csökkentés - 2017 :)

Jajj, hát nem gondoltam, hogy így az ünnepi nagy rohanásban lesz majd időm összeválogatni a listácskámat, de meglett!!! Szóval, amit tudni kell: a legtöbb kötet ebook, a többi pedig olyan könyv, amik már rég porosodnak a polcomon, és mindig hátrébb kerülnek a sorban, főleg, ha beszerzek egy új könyvet, vagy ha máshoz van kedvem. De ennek immáron vége :D Legalább lesz valami húzóerő, aminek hatására "muszáj" elolvasnom őket. 

Ha érdekelnek a szabályok és szeretnél Te is csatlakozni -> VCS 2017 







Tehát a FŐ listám:

Az alternatív kötetek pedig: 

B. A. Paris: Zárt ajtók mögött

A. Dumas: A fekete tulipán

C. Dickens: Két város regénye

R. Galbraith: Kakukkszó

K. Hearne: Hounded 

P. Rothfuss: A szél neve

Sarah J. Maas: Üvegtrón

W. Dirie-C. Miller: A sivatag virága

Moskát Anita: Bábel fiai

Khaled Hosseini: Ezeregy tündöklő nap

M. Moorcock: Gloriana, avagy a kielégítetlen királynő

Nagy köszi Lobonak, aki ismét meghirdette a kihívást!!! :) Remélem, sokan leszünk, és sokunknak sikerül majd teljesíteni. Elsőre nem tűnik nagy ördöngösségnek, de már ismerem magam és tudom, hogy szeretek egyszerre több könyvet olvasni vagy megérzésből, illetve új megjelenésűeket. 
De most rágyúrok ám!!! 




2016/11/02

A nagymamám azt üzeni, bocs

A halálnak nem az a legerősebb hatalma, hogy megöli az embereket, hanem hogy a maradó emberekből kiszívja az életkedvet.

Fredrick Backman: A nagymamám azt üzeni, bocs

A könyv és én: egy terepen végigdolgozott nap után ülök a metrón és nézek magam elé, amikor a velem szemben ülő idős néni hangosan felkuncog és lapoz egyet az új könyvében (amit úgy állapítottam meg, hogy előtte a szatyorból vette elő és az első oldalon csapta fel). Erre kíváncsian elolvastam a könyv címét, raktároztam az információt, hogy hazaérve rákereshessek. Mert mégis, milyen könyv lehet, aminek az a címe, hogy Oma lässt grüßen und sagt, es tut ihr leid és egy nagyi korabeli nénit nevettet meg. Rögtön olvasnom kellett, mert belém bújt a kis kíváncsi manócska, és hála az Égnek, nem csalódtam! Sőt, annak az ellenkezője!

A könyv hatása rám: sírtam, nevettem, álmodoztam a könyv szereplőivel, és én is a metrón olvasva kuncogtam nagyokat. Régen sosem értettem, hogy az emberek hogyan képesek reggel korán, majd délután, fáradtan a munka után a metrón olvasni. Mert mégiscsak oda kell figyelni, koncentrálni kell, nem? Hát lehet! Nincs ennél nagyobb élvezet, főleg amikor a mellettem elszunnyadó párom a kuncogásomra ébred és kérdőn néz, hogy mégis mi lelt, én meg csak mosolygok rá, mintha saját kis titkomat őrizném. 

A cselekményről el merek árulni néhány dolgot, mert aki elolvassa a szinopszist, úgyis megtud egy-két spoilernek is minősíthető eseményt. A történet kezdetén megismerkedünk Elsával, a majdnem nyolcéves "más" kislánnyal, akit nevezhetünk koraérettnek. Mivel a vele egykorú gyerekektől eltérően előszeretettel használja piros filcét a nagyvilág tábláin jelentkező a helyesírási hibákon, illetve kedvenc értelmező szótára a Wikipédia és lány létére nagyon is képben van a képregényhősökkel, nem találja helyét az iskolában. Sokszor bántják, kergetik, amit az igazgatóság aszociális viselkedésével magyaráz és legszívesebben pszichológushoz utalnák. Csakhogy ott van Elsa nagymamája, akinek szuperereje van és mindig az unokája védelmére kel, ha kell földgömböt vág az igazgatóhoz, vagy majomkakival dobálja meg a rendőröket. De a nagyi beteg lesz és halála után Elsa az egész világra mérges, főleg nagymamára, aki magára hagyta, pont féltestvére, Fél születése előtt. Engesztelésképpen küldetéssel bízza meg Elsát. Kézbesítenie kell bocsánatkérő leveleit a házban lakóknak. Gyakorlatilag ezt nevezhetjük kiindulópontnak.

Bevallom őszintén, én még ilyen jól nem szórakoztam egy könyvön sem. És szórakozás alatt nem csak a nevetést értem, hanem az elmélkedést, várakozást, megrendülést és szomorúságot is. Az egyik legszebb része a történetnek azok a mesék, amiket nagymama Félálomországról mesélt Elsának, ahol bármi megtörténhet. Tanulságos mesék áldozatról, szeretetről, megbánásról és gyászról. Ahogy pedig az olvasó lassan felfejti a történet fonalát, egyszeriben minden mese értelmet nyer és nagyban bólogat, hogy akármilyen szabadszájú a nagymama, mindenkinek járna egy hozzá hasonló.

A regény egyik nagy pozitívuma, hogy Elsa gondolatai, cselekedetei hűek maradnak egy majdnem nyolcéveshez. Nem világmegváltóak, hanem egyszerű, gyermeki következtetések:

- Egyszer, mikor kicsi voltam, anya megpróbálta elmagyarázni, mit dolgozik, mivel megkérdeztem apát, de ő nem tudta jól elmagyarázni, mert ő sem értette igazán. És akkor anya azt mondta, hogy költségvetéssel foglalkozik. Én akkor azt kérdeztem: "Mi?" Mire ő azt mondta: "Kiszámolom, mennyi pénze van a kórháznak, hogy tudjuk, mit vehetünk." Mire én: "Hogy milyen a viszony a pénz meg a dolgok között?" Mire anya azt mondta, kábé, hogy milyen a viszony. Mire én mondtam, hogy ezt aztán egyáltalán nem nehéz felfogni, apa lassú egy kicsit. Egyszer találkoztam egy pasassal, aki anyával dolgozik, és Mickének hívják, aztán később egy buliban valaki megkérdezte tőlem, mit dolgozik anya, mire azt mondtam: "Anyának viszonya van Mickével a munkahelyen, de apa nem fogta még fel!'

A másik kedvencem pedig:

Mert lehet szomorú az ember gumicukorevés közben. De sokkal, sokkal, de sokkal nehezebb.

Meglepően sokat adott nekem ez a pár száz oldalas kis csoda. Ráadásul egy kislány szemein keresztül látjuk az eseményeket, amit egy férfi írt meg. Ehhez kell ám a tehetség! 
Nem beszélve arról, hogy én is akarok egy Griffendél-sálat, egy worsot és egy Farkasszívet, akik a legjobb barátaim lehetnek és mindentől megvédenek!
Csupa báj ez a történet, egy csiszolatlan gyémánt a könyvek tengerében. 

Olvasandó!!!

Naná, hogy várólistára kerültek Backman többi könyvei is!

2016/09/16

Nick Cutter: Mélység

Van egy bizonyos mélység, ahol a lélek már nem tud összhangba kerülni a környezetével. Nem a sötétség miatt. Az ember addigra már megszokja – legalábbis annyira, amennyire meg lehet szokni. Nem is a mérhetetlen csend, vagy az üresség, vagy a melegséget, bizonyosságot adó bármilyen életforma hiánya miatt. Nem a nyomás az oka. Még csak nem is a tudat peremén örökké motoszkáló halálfélelem. A valószerűtlenség érzése az. Mintha az emberhez már nem tartozna hozzá a teste, mert lelépett a faja által rég kitaposott ösvényről. A dolgok álomszerűvé, lényegtelenné válnak. Vigaszt keres az ismerősben, próbál visszamenekülni azokhoz a dolgokhoz, amiket ért, de ezek már sokkal, de sokkal nehezebben megfoghatók. Az emlékek megfakulnak. Az emberekből töredékek maradnak, mert már feladod, hogy teljesen emlékezz rájuk.
Különös ​​járvány tizedeli a világot: a Kórtól az emberek elkezdenek felejteni. Előbb apró dolgokat, mint például hol hagyták a kulcsaikat, majd később egészen komolyakat, kezdve a vezetéstől a beszédig. Végül a testük elfelejt működni, és meghalnak. Gyógymód nincs – egészen egy szenzációs felfedezésig. Kutatók a Csendes-óceánban, a Mariana-árok mélyén találnak egy ambróziának elnevezett anyagot, ami az első vizsgálatok alapján nem csak a Kórt, de minden más betegséget is képes meggyógyítani.

Nick Cutter: Mélység

Stephen King könyvein felbuzdulva elég sok mindenre rárepülök, aminek a leírása akár idézőjelben is tartalmazza a horror szavacskát. Arról nem is beszélve, hogy az Agave kiadó kezéből került ki az eddig számomra teljesen ismeretlen Nick Cutter regénye - a modern horror és science fiction szimfóniája! Az oldalakat falva mintha egy jól megkomponált, balladai szépséggel megírt ódát olvastam volna. Tévedés ne essék, King egyaránt szépírói vénával van megáldva, de a Mélység-ben mindez egy magasabb szintre lép. 

A "költői képek", a hasonlatok, az érzelmek, a múltba tekintések, a félelmek, a vágyak megfogalmazása mesteri, és meg kell említenem itt a fordítót (Tillinger Zsófia), aki nélkül mindezt nem sikerült volna ilyen magaslatokban átérezni. Hiszen mit ér egy jó történet, ha silány a fordítás (nagyon erősen próbálok nem az Anita Blake későbbi köteteire koncentrálni...). Ezt a gyönyörűséget hangsúlyozandó a bejegyzést tele fogom tűzdelni szebbnél szebb finomságokkal:
A félelem magas hangon énekelt az ereiben – kínzó ária volt ez, amelytől a csontvelejéig kirázta a hideg.
A történet színhelye talán az egyik legfélelmetesebb hely - számomra legalábbis. Ötvöződik a sötétség, a mélység, a stressz és persze a klausztrofóbia és a felejtéstől, a Kórtól való rettegés. Lehet, hogy a saját félelmeim miatt éreztem még nyomasztóbbnak, de merem állítani, hogy a Ragyogás után ez okozta nekem a legtöbb szorongást, de ennek ellenére nem tudtam megállni. A másik érzelem, amit kevés könyv vált ki belőlem: a borzalom. Mert emberek, olyan dolgok történnek ott a mélyben a parányi kutatócsoport tagjaival, amiktől kirázott a hideg! Ha filmnézés közben találkozom ilyen jelenettel, nagyon egyszerűen eltakarom a szememet, amíg snitt, haladunk tovább. Ez igen nehézkes lett volna egy könyv esetében. Nem is beszélve az elrugaszkodott, teljesen őrjítő végkifejletről!!!


!!!SPOILER!!!

Ezmiezmár??? :O Elsőre az agyam képtelen volt a megoldás befogadására... Ősi lények, akiket száműztek a Földről, de mindig is visszavágytak... Rögtön a bukott angyalokra asszociáltam, mert az én agyam mindig mindent meg akar magyarázni, de nem. Ezek a valamik Nick Cutter saját agyának, morbid, beteg szülöttei. Ha Luke helyében lettem volna, rájuk vágtam volna az a képzeletbeli ajtót, és jól elküldtem volna őket melegebb égtájakra, vagy feláldozom magam, csak nehogy elszabaduljanak. A tetőponton, amikor kiderül, kik ők és mik a céljaik, nagyjából az összes mozaikdarab a helyére került a fejemben és gondolkozni kezdtem, vajon mi lesz a befejezés. De erre nem számítottam... Ugyanis az utolsó oldalakon Kingtől eltérően, Cutter még a remény halvány szikrájától is megfosztja olvasóit. És bár nem írja le az emberiség pusztulását, a kedves olvasó rögtön tudja. Ez ellőtte nálam a pöttyöst, emiatt nem tudtam elaludni, és ezért gondolkoztam még napokig egy kérdésen: MIÉRT?!!!

SPOILER VÉGE!!!

Nem ugyanaz a víz itt lent. A víz, ami kifolyik a mosdócsapból vagy bugyog a játszóterek szökőkútjain. Kádakat és medencéket tölt meg, na és persze az óceánt – azonban egy bizonyos mélységben a víz sorompóként választja el az embert mindattól, amire emlékszik, amiről azt hiszi, ismeri. Csapdába kerül benne, a játékszerévé válik. Az összpontosítás szétmállik. A gondolatok megváltoznak. A nyomás. A nyomás. A lélek nem tud vele mit kezdeni. Nem is kellene, hogy tudjon. Az embert nem erre alkották. Megvan az oka, hogy nem él itt lent semmi. Vagy legalábbis semminek sem szabadna.
Esküszöm, ez volt az utolsó idézet, bár még van néhány csodálatos a tarsolyomban, remélem, hogy ennyi elegendő volt ahhoz, hogy az ilyen téma iránt érdeklődők futva szerezzék be a kötetet, és hozzám hasonló rohamtempóban be is fejezzék.

10/10 - minden kétséget kizáróan!!! :)

-> Beszéljünk a helyszínről: a Mariana-árok, ami mélyebben van, mint az Everest csúcsa, szóval van ám itt mélység és sötétség...

2016/09/01

Stephen King - AZ

Kísértetjárta, kísérteni, kísértettanya. Olyan hely, amelyet sűrűn látogatnak szellemek vagy kísértetek – mint például a mosogató alatti csöveket.
A csatornák mélyéről kapaszkodik fel… Ártatlan gyermekekre vadászik… Pontosan tudja, hogy mitől lesz úrrá rajtunk a jeges rémület, és mindig a nyomunkban van… Valami, az emberi értelmet meghaladó sötét erő övezi Krajcáros, a bohóc kedves figuráját, aki harminc évenként felébred álmából, hogy halálra rémissze a kis új angliai város, Derry lakóit. Hét gyereknek azonban sikerül legyőznie a gonoszt, de ő pontosan harminc év múlva visszatér, hogy bosszút álljon.

Stephen King: AZ I - II.

Sokáig váratott magára ez a bejegyzés, pedig már múlt héten kivégeztem a könyvet. De emészteni kellett. Mégis csak 1400 oldal! De egyszer sem unatkoztam, tegyük hozzá. King mester nagyon jól ért hozzá, hogyan alakítsa a cselekményt úgy, hogy pont mikor bebambulnál (néha előfordul még velem is olvasás közben), akkor csavar rajta egyet egy helyszín-/szereplő-/időváltással. Sokszor ugrálunk ama bizonyos 1958-as év és a 80-as évek között, amikor az események újra felütik a fejüket. Különösen kellemes érzés volt, hogy a múltról a szereplőkkel együtt libbentettük le a fátylat. 

Most érzem igazán, mire is gondolnak a kritikusok, amikor korai és mai King regényekről beszélnek. Olvasva párat a nemrég megjelentek közül (Mr Mercedes, A búra alatt) és a régebbiek közül (Ragyogás, Az) tényleg érezhető bizonyos árnyalatnyi különbség. Sokkal komorabbak, és sok esetben nyúlnak a múltba, illetve történnek olyan események hatására, amelyeknek negatív visszhangja van (George halála, Beverly és az apja viszonya, stb.). Természetesen tudom, hogy King minden regényében nagyon alaposan kidolgozza a pszichológiai hátteret, a karakterek egytől-egyig "köztünk élhetnének". Gyarlóak, ügyetlenek, néha önzőek. Szóval, mindennapi hősök ők, nem a mai YA tökéletes "csilli-villi" lánykái/fiúkái (tisztelet a kivételnek, nem akarok általánosítani - igenis vannak jó YA könyvek is!). 

Játékosaink: Nagy Bill (a banda vezére), Ben (a dagi mérnökpalánta), Richie (a nagydumás kiscsávó), Eddie (a hipochonder anya pici fia), Mike (a színes-rezes), Stan (a magának való kis-ornitológus) és Beverly (mindenki szerelme). A hét kis törpe, akik olyan tettet hajtanak végre Derry város gyerkőceiért, amiről senki sem tud, sőt ők maguk is megfeledkeznek róla, miután lassan elszivárognak a városból. Történetünk akkor veszi kezdetét, amikor mindegyikük, leszámítva Mike-ot, aki Derry-ben ragadt, sikeres, gazdag ember, viszont mindegyik életükből hiányzik valami, amire mindig is vágytak. Ekkor érkezik a váratlan telefon Mike-tól, aki emlékezteti őket gyermekként tett ígéretükre. Megfogadták, hogy ha a Krajcáros visszatér, visszatérnek Derry-be és ismét kísérletet tesznek elpusztítására. De talán ez mégsem olyan egyszerű, ahogy gondolták...

Beszéljünk egy kicsit Krajcárosról, a "bohócról". Az alakot mindenféle szempontból elemezhetjük: a gyermeki fantázia kivetülése, a félelmek megtestesítője, a bizalom kijátszója, az ősi éhség, a nagybetűs Gonosz. És még most sem mondhatunk el róla mindent, mivel nem tudunk róla sokkal többet. Ez a legcsavarosabb az egészben, hogy átküzdjük magunkat 1400 oldalon, remegünk az izgatottságtól, hogy végre megismerjük Az történetét is, de nagy része balladai homályba vész. Ami nem hagy rossz érzéseket maga után, csak apró hiánypászmákat, hogy na, azért érdekelt volna... 

A 11/22/63-ban csak ízelítőt kaptunk Derry lakóinak furcsaságáról, azonban itt megismerhetjük a városka múltját és azt a 20-27 évente visszatérő borzalmat, amit azért nem lehet mindig Krajcáros számlájára írni. Mert az ember nem foghatja mindig valaki másra a gonosz tettét (jajj, de hát kényszerítettek - ismerjük már jól a II. világháborúból), hanem vállalni kell érte a felelősséget. És mily meglepő, mikor Derry öregjei a régi emlékeikről beszélnek, amelyek nem mindig szépek és jók, bizony elmondják azt is, hogy valóban, megtettem, mind benne voltunk, pedig tudtuk, hogy rossz dolog. *Légpacsi* kedves Mr King! 

És ha már ismét a tehetségének hangoztatásánál tartunk: emlékeztek még Dick Halloranra, a kedves szakácsunkra a Panoráma Hotelből (gyengébbek kedvéért: A ragyogás), nos hát, ő is megfordult Derry-ben, amikor még fiatal volt. Látogatása nem feltétlenül nevezhető mesébe illőnek... Ennyit az átívelő szálakról. :) 

Mára ennyit, mert még rengeteget lehetne írni erről a regényről, de egyrészt spoiler nélkül nehéz részletekbe bocsátkozni, másrészt kedvcsinálónak szerintem ennyi is elegendő!

A United 41-es járata szakavatott síelőként szlalomozik a mennydörgés és a villámlás barátságtalan tömlői között. A gép hevesen hánykolódik, az utasok fel-felvisítanak, és idegesen tréfálkoznak a környező vaskos felhőtömbökön átcikázó villámok láttán. – Anyuka, a Jóisten most fotózza az angyalkákat? – kérdezi egy kisfiú, és zöldre sápadt mamája reszketegen felkacag.

2016/07/22

11/22/63 - Kennedy halott avagy mégsem?

– de a múlt, mint tudjuk, csökönyös. Nem akarja, hogy megváltoztassák.
Jake ​Epping kisvárosi angoltanár, jóképű, művelt, harmincas fiatalember. Tüdőrákban haldokló öreg barátja, Al egy napon hajmeresztő titkot oszt meg vele: tudja a módját, hogyan lehet visszamenni a múltba, és némi leleményességgel megváltoztatni a jövőt. Megkéri Jake-et, mivel maga már nem képes rá, hogy előzze meg azt az eseményt, amelytől ő Amerika és a világ romlását datálja: akadályozza meg Lee Harvey Oswaldot Kennedy meggyilkolásában.

Stephen King: 11/22/63

Már régóta volt parkolópályán a sorozat (lévén mégiscsak két kötettel állunk szemben), de most megsajnáltam, no meg eleget hallgattam már párom noszogatását, hogy igenis olvassam már el, mert ez egy NAGYON jó könyv és csak rám vár, hogy megnézhessük a nemrég elkészült sorozatot. Amit persze nem voltam hajlandó addig megnézni, amíg a könyvnek a végére nem járok. Nem akartam, hogy összezavarja saját kis fantazmagóriáimat. Szóóóval... Nagy, levegő, felkészülni, és RAJT!

Mert mi tagadás, a történetet egy nagy maratonnak éreztem, pörögtem az események, futottunk Jake/George mellett élete versenyében, s néha, ha megbotlottunk, lépj a START mezőre-módon kezdtünk mindent elölről. És talán ez volt a leggrandiózusabb, legeredetibb ötlet, amivel eddig találkoztam. Mert nehogy már túl egyszerű legyen ez a jó kis időutazósdi, ááá, dehogy, hozzunk csak szabályokat, ami a mai sci-fi/fantasy-k többségéből hiányzik DE hogy is működhetne egy világ szabályok nélkül. Most pedig nem spoilereztem, eskü, bárki, aki elolvassa a fülszöveget tisztában lehet a fent említett tényekkel, szóval ismét egy olyan leírás, ami a fél könyvet lelövi, no de sebaj. Fiúk-lányok, Stephen Kingről beszélünk! Aki legalább egy NAGY (500 oldal felett kezdődik) könyvét olvasta, pontosan tudja, hogy hiába próbálkozik a kiadó/nyerspolgár a poénok lelövésével, esetében annyi van, hogy csak kacagunk egyet és elmerülünk a betűk tengerében. De elkanyarodtam a cselekménytől...

Jake, az átlag amerikai angoltanár (irodalmi utalások tömkelege, nyami ^^), éli a maga szerencsétlen, ingerszegény életét, amíg kedvenc büfése, Al be nem avatja kamrájának titkába. A sötét, szűk hely egy általa "nyúlüregnek" nevezett időkapu, amely mindig 1958. szeptember 9-re repíti vissza kedves karaktereinket (persze egyesével, az nem derül ki, hogy több ember is képes lenne átkelni). Mivel Alnál tüdőrákot diagnosztizálnak, fel kell hagynia tervével, hogy megmentse JFK-t, s kénytelen beavatni Jake-et, kérve annak segítségét. Jake pár oldalas vívódás, ide-oda ugrálás után végül rászánja magát, hogy kísérletet tesz, mennyiben érvényesül a pillangóhatás egy kisebb változtatás esetén. 

Ekkor érkezünk el a kedvenc King féle fogásomhoz: Jake egy ismerősének családját szeretné megmenteni Derry-ben. Derry egy kitalált városka Maine államban, s elég sok King regényben játszik szerepet. Sőt, Stephen nem áll meg itt, belefűzi a történetbe a Derry-ben korábban történt furcsa eseményeket is, amelyekről bővebben Az című eposzában értesülhetünk (jelenleg ezt molyolom, és olyan jó, hogy nemsokára erről is írhatok beszámolót). A Derry-i főpróba után Jake/George újraindul, majd elkezdi a hosszas várakozást Lee Oswald visszatéréséig (talán 1962 nyara?). De nem ugrunk ám ennyi évet előre, indulhat az élvezetes személyes kerettörténet felvezetése, amely Jake karakterének fejlődéséhez, és az 50-es/60-as évek megéléséhez vezet. 

Személy szerint élveztem a korszakba való beilleszkedést, nem ismervén ki magamat annyira ebben az érában. Jake hasonló véleményen volt, és ha bizonyos események másként alakulnak, talán ottmaradt volna. Az izgalmak és élmények mellől nem hiányozhat persze a romantika, egy kis misztikum (jajj, nem is beszéltem a sárga/zöld/fekete/... kártyás emberről) és persze a történelem. King utószavát elolvasva elámultam, mekkora anyaggyűjtés és idő áll emögött a kötet mögött. Általában nem ragaszkodom a hitelességhez, de a sok fikció mellett, itt kaptunk elég hiteles adatot, tényt, no meg kérdésfelvetést (vajon mi változhat a világban a megmentésével? jobb vagy rosszabb lesz/lett?). 

Az ominózus nap (11/22/63)

A befejezést követően megnéztem a sorozat első részét: James Franco (csöpp-csöpp), de nem voltam teljes mértékben megelégedve. Tudom, nem kéne meglepődnöm már azon, hogy mennyiben különbözik könyv és film, de azért na, alap dolgokat nem szeretem, ha megváltoztatnak... Oda a varázs... Főleg Derry esetében... Hogy hogy lett belőle Holden, Kentucky, azt a fene se tudja... Na, de nem filmkritikáért jöttünk, íme egy kis szelete annak, amit én átéltem/éreztem olvasás közben. 

Le a kalappal, ez Király volt!

2016/07/13

Szellemek a fejben avagy hogyan vezessük félre a jóhiszemű olvasót...

Már- már levegő után kapkodva torpantam meg Marjorie impozáns ajtaja előtt, amely egyedüliként vészelte át a renoválást a régi házból. A tömör tölgyfa táblát sötétre pácolták, akár a padlót, és vastag volt, mint a fal, útját állva a barbár hordáknak, faltörő kosoknak és kishúgoknak.

A ​new england-i Barrett család élete romokba dől, amikor a tizennégy éves Marjorie akut skizofrénia jeleit kezdi mutatni. Az orvosok sehogy sem tudják megakadályozni a lány süllyedését az őrületbe, így Barrették tehetetlenségükben a hitbe menekülnek: a helyi katolikus paphoz fordulnak segítségért.

Paul Tremblay: Szellemek a fejben


A visszatérésre nem is lehetne alkalmasabb egy "horror" műfajú regény, azonban még mielőtt az összes rajongó megrohamozná a könyvesboltokat, szeretném leszögezni: ez semmi esetre sem nevezhető horrornak. Sőt, olyan távol áll tőle, mint ide Lothlórien! Inkább hasonlítanám Tom Wolfe szociológiával átitatott műveire, amelyet megbolondítottak egy csepp misztikummal és egy leheletnyi thrillerrel. Elnézést kérek azoktól, akik úgy érzik majd, hogy sok mindent elárulok a történetből, viszont próbálom elkerülni a spoilereket!

Tehát: van egy testvérpárunk, Marjorie és Merry (6-7 év korkülönbség), akik élik hétköznapjaikat, amíg Marjorie egyre furcsábban nem kezd viselkedni. A történet tulajdonképpen három síkon játszódik. Ott a régmúlt, amit a nyolcéves Merry szemén át látunk; a közelmúltban írt blog, amely a Megszállottság című sorozatot elemzi; és a jelenben Merryvel készített interjú. Természetesen lényegesen sokat időzünk a régmúltban, hiszen ez az az esemény, amelyért kezünkbe vettük a könyvet. Ekkor került sor a Megszállottság valóságshow forgatására és a Barrett család kálváriájára. Marjorie a kezdődő depresszió jelei után fokozatosan halad a disszociatív személyiségzavar felé. 
Talán az egyik legbosszantóbb az, hogy nem tudjuk felfedni az okokat, lévén, hogy a kis Merry nem vette ezeket észre, vagy csak nem emlékszik rájuk. 

Az apa elvesztette a munkáját, próbálja megtalálni a helyét a világban, s a fokozatosan elhatalmasodó önsajnálat és tehetetlenség során menekülőutat vél felfedezni a vallásban, míg az anya amolyan élettelen báb szerepét tölti be a családban. Komolyan, utólag kezdek rájönni, hogy alig mond valamit, cselekvései pedig egysíkúak (vacsoratálalás, jóéjt puszi, sikertelen próbálkozások a patriarchális társadalomból való kiugrásra). Az egyre emelkedő gyógyszer- és orvosi számla miatt a család anyagi gondokkal kezd küzdeni. Ezt nagyon példásan Tremblay egy nyolcéves kislány szemével érzékelteti: már megint spaghetti a vacsora, csak nincs saláta; narancslé helyett vizet kell fogyasztani, stb. Piros pont!

Marjorie állapotának fokozatos romlása miatt az apa kételkedni kezd az orvostudományban és a természetfeletti felé fordul. Wanderly atya próbál segíteni a családon, azonban a házba csődített forgatócsoport talán nem a legmegfelelőbb eszköz erre. A spirituális segítséget így az egész világ elé tárják, akik a mai médiát ismerve abból indul ki, hogy az egész fikció, a cél csupán szórakoztatás. Mint ahogy azt várnánk, a sok ember jelenléte nemhogy javítani Marjorie és a család elmeállapotán, a meg nem akadályozható romlás felé taszítja őket. 

A cím igazán találó, figyelembe véve Marjorie elmeállapotát és annak tüneteit. Írónk egyik legjobb húzása az olvasó kételyek között tartása, ugyanis mi magunk sem tudjuk eldönteni, a lány mindezt bizonyos morbid szórakozásból megjátssza, esetleg ténylegesen pszichiátriai eset vagy neadj Isten gonosz démonok által megszállott.  

Viszont többet írni nem merek, mert akkor már nem lenne, mit olvasni. :) A történet önmagában nem rossz, de horrorként nem állja meg a helyét. Hiányzik belőle a klasszikus rémisztgetés, az entitások, a misztikum. Igaz Tremblay nyitva hagyja a végét, hogy legyen min agyalni, mégis, ez inkább bosszantó volt, mint izgalmas. Arról a bizonyos ördögűzéses jelentről pedig szívem szerint nem beszélnék, mert no comment...

Olvastatta magát, érdekes volt, de nem ezt vártam, és ez valahogy az egésznek a varázsát elvette...